Salgótarjánban tudtam meg, mi az, hogy szervezett munkásság, szakszervezet, élőben láthattam a munkaadó és a munkát kereső ember közti hatalmas feszültséget.
A Pásztón töltött évek voltak egész gyermekkorom, ha nem egész életem meghatározó esztendői. Ma sem tudom másnak nevezni a Zagyva-völgyet, amelyben feküdt, mint varázsvölgynek. Úgy éreztem, hogy a hátamat neki tudom támasztani a Mátrának, a Muzsla-tető hétszáz méteres magasának, s ezért engem nem lehet legyőzni, mert ezek a hegyek engem hátulról megtartanak.
Sosem ment kárba az időm, bármifajta szegletére vetett is a sors, én azt zokszó nélkül elfogadtam, sőt azt kerestem mindig belül, hogy milyenfajta hasznot tudok kihozni magamnak.
Ha azt mondom, hogy Nógrád, akkor az nekem a hazám, nekem az a fajta településem, hogy úgy mondjam, ahol szívesen tanyázok. Szívesen jövök ide és itt is pihenek, mert teljesen kikapcsol ez a vidék. A táj jellege olyan, hogy minden egyes lépésnél, bárhová megyek, egy új művészi szempontot villant fel.
Csohány Kálmán megrajzolja az öt kottavonalat, Rajeczky Benjamin pedig a modus szerint az Ágasvár csonka kúpjának fennsíkjára illeszti a legalsót, s felénk fordul és int. Dúdolhatjuk a dallamot közösen, ne féljünk, Béni bácsi vezénylése pontos. Énekeljük az általa mutatott emelkedést, mélyülést közösen, örvendezve, hogy hatszáz év van mögöttünk, mint felelős polgárok együttélése, ahogy ezt Márai Sándor oly kristálytisztán kifejtette – ami a város lényege. Nem baj, ha kezdetben bizonytalan a hangunk, egy a lényeg, közösen dúdoljunk vagy énekeljünk: Ágasvár, Óvár, Nyikom, Ólomtető, Muzsla, Harasztos-bérc, Nagyhársas, Nagy-Koncsúr, Kis-Koncsúr, Horkatető, Kishársas – mind egy-egy hangjegy, és a zenei szövetet nem más komponálja, mint a hely szelleme, a genius loci. Egy a fontos: ennek a közösségnek énekeljünk együtt, közösen. S akkor zeng a kórusunk. Nem egyedül, nem külön. Közösen, együtt! Akkor az elkövetkezendő hatszáz évben ez a hely a Varázsvölgyben valóban Zagyva-parti Athén lehet.